10 alig ismert, de ígéretes horrorfilm Halloweenra

Október 31-ét már csaknem mindannyian egy borongós, ijesztő és félelmetes napként tartjuk számon – ehhez pedig számtalan ikonikus horrorfilmnek is köze volt. Még ha kis hazánkban nem is annyira népszerű a Halloween ünneplése, az évnek ezen az éjszakáján már-már kötelező jelleggel egy velős, bőr alá kúszó (vagy éppen borzasztó, fércmű trash) horrort néz mindenki. De egy idő után az összes nagy klasszikusra, a legnépszerűbb műfaji filmekre is ráunhat az ember (amúgy nem, de most tegyük fel, hogy igen…). Pontosan emiatt ezen a listán olyan alkotások foglalnak helyet, amik habár nem kaptak nagy visszhangot, mégis bűn lenne nem szóba hozni őket. Próbáltuk a legszínesebb listát összeállítani, így a kőkemény, pszichológia horrortól kezdve, a trancsír-pornón át, egészen a művészi szintig mindenből válogattunk. Persze, mondanunk sem kell, már ehhez a listához is gyomor kell, úgyhogy csak saját felelősségre olvassatok tovább…

Re-Animátor: Az újraélesztő (1985)

Az idén márciusban elhunyt Stuart Gordon író-rendezőnek köszönhetjük ezt a ’80-as évekbeli, elfeledett gyöngyszemet. A Re-Animátor: Az újraélesztő (Howard Phillips Lovecraft elbeszélése alapján) egy igazán érdekes horrorfilm, hiszen legalább annyiszor fogunk felhorkantani a groteszk és módfelett morbid poénjain, mint amennyiszer pupillánk a kétszeresére tágul a pattanásig feszült helyzeteknél. Adott egy őrült doktor, aki feltalálja a zölden foszforeszkáló vegyszert, amivel az elhalt szöveteket újra élővé tudja varázsolni. A gond csak ott kezdődik, hogy az újraéledt páciensek egyáltalán nincsenek maguknál, és őrjöngő, vérgőzös zombikként támadnak az emberekre. Nem könnyű darab a Re-Animátor: Az újraélesztő, de még mai szemmel is rendkívüliek a maszk- és a sminkmunkái. Kell hozzá gyomor, kell hozzá bizonyos fokú elfogultság, de bizony meghálálja a bele fektetett időt és energiát.

Apostol (2018)

Gareth Evans nevét leginkább a Raid: A rajtaütés első és második része kapcsán ismerhetjük (aminek elviekben érkezik a harmadik, záró darabja is), de 2018-ban tett egy kisebb kitérőt a horrorok világában. A Netflix égisze alatt készült Apostol – ami nem összekeverendő Petőfi Sándor azonos című művével – valójában egy thrillerbe oltott horrorfilm, ami az idegenségtudata és az elzárt, klausztrofób atmoszférája miatt kúszik a néző bőre alá. Adott Dan Stevens, aki egy isten háta mögötti szigetre utazik, hogy megtalálja elrabolt húgát. A helybéli lakosok viszont egy misztikus és spiritiszta vallás hívői, akik amellett, hogy rossz szemmel nézik az új jöttmentet, kétségbeejtő és bizarr rituálékat és emberáldozatokat is tartanak maguk között. A férfinak mielőbb meg kell találni a húgát, vagy akár ő is áldozatul eshet ezeknek a vakhitű, szemellenzősen hívő embereknek.

Engedj be! (2008)

A Suszter, szabó, baka, kém ünnepelt rendezőjét, vagyis a svéd származású Tomas Alfredsont nem is ez a film tette fel Hollywood térképére, hanem 2008-as horrorja, az Engedj be! (amiből egyébként amerikai remake is készült már). Alfredson a tűzzel játszott, hiszen vámpírokról készíteni egy lassú folyású, visszafogott, de azért brutálisnak is mondható mozit, elég nagy felelősség volt – főleg a csillámlós Alkonyat-érában. Mégis az Engedje be! egy frenetikusan jó film lett, ami nagyobb figyelmet érdemelne. Egy unalmas kis svéd városka unalmas kis diákja, Oskar a menők és bullyk közkedvelt céltáblája, ám miután megismerkedik az új szomszédjával, a magának való lánnyal, Elivel, teljesen megváltozik az élete. A fiúnak először nem tűnik fel, hogy Elivel csak éjszaka találkoznak, hófehér a bőre, keze mindig hideg, sosem fázik vagy hogy külön be kell invitálnia a lányt a házukba (innen is a kreatív cím). Ha ráérzünk a film stílusára és komótosságára, akkor azonnal beránt minket, hogy a zsigeri fináléban végleg maga alá gyűrjön és gyomrost adjon nekünk.

1408 (2007)

Nyilvánvalóan egy horrorlistáról nem hiányozhat Stephen King neve, így egyenesen bűn lett volna, ha jelen esetben kihagynánk. Ám ellentétben a híresebb történeteivel (gondolunk itt a Ragyogásra, a Carrie-re, az AZ-ra vagy éppen a tavalyi Álom doktorra), egy kevésbé ismert adaptációt választottunk, az 1408-at. King novellája alapján John Cusack és Samuel L. Jackson játsszák a főszerepet, de ha őszinték akarunk lenni, akkor ez a film egyértelműen az előbbi színésznek a one-man showja. Mike egy kísértetspecialista, aki sorra látogatja Amerika leghíresebb szellemházait, hogy leránthassa azokról a leplet és bebizonyítsa, humbug az összes. Így érkezik el a Sam L. Jackson vezette Dolphin Hotelbe, annak is a bűvös 1408-as szobájába, aminek négy (?) fala között rengeteg ember veszett már oda. Senki sem bír ebben a szobában maradni egy óránál többet, Mike-nek pedig rá kell döbbennie, itt tényleg valamilyen természetfeletti szórakozik vele.

Az őrület torkában (1995)

John Carpenter egy rendezőzseni, kár lenne ezt tagadni. Megannyi fantasztikus és időtálló klasszikussal örvendeztetett meg minket, mint például A dolog, a Menekülés New Yorkból, A 13. rendőrőrs ostroma, az Elpusztíthatatlanok vagy a Nagy zűr kis Kínában mozikkal. Mégis van egy filmje, amit nem hogy nem kaptak fel, hanem a megjelenéskor a sárga földig lehúzó kritikákkal is illették, holott Az őrület torkában minden, csak nem rossz. Sam Neill, akit legtöbben a Jurassic Park-filmsorozatból ismerünk, egy sokkalta komolyabb, sőt őrültebb oldalát mutatta meg ebben a moziban, ahol valóság és képzelet teljesen összekeveredik. Nem hiába, hiszen a felütést és az egésznek a stílusát (ismét) Howard Phillips Lovecraft történetei ihlették, szóval a kisember a hatalmas, mitikus lényekkel kerül szembe a megőrülés határán. Az őrület torkában nézése közben semmiben és senkiben sem bízhatunk; folyamatos a paranoia, egymást váltják a pattanásig feszült helyzetek, a testhorror szokásos elemei is visszaköszönnek, hogy mindezek egy olyan pörgős és rendkívül kétségbeejtő fináléban érjenek véget, ami után pislogás nélkül bámulunk a stáblistára…

A boszorkány (2015)

A lista legművészibb, ugyanakkor leginkább bizarrabb filmje a 2015-ös A boszorkány – aminek eredeti angol címe, The VVitch, is megér egy említést. Robert Eggers egy mellbevágó és ténylegesen, a szó legszorosabb értelmében vett ijesztő horrorral kezdte meg rendezői pályafutását, mindezt pedig a film komótos stílusával tudta elérni – hasonlóan az Engedj be! mozihoz. A 17. század végén egy angol családot kiközösítenek falujukból, így más helyre költöznek egymagukban. A kezdeti örömtelinek is mondható helyzetet aztán gyorsan felváltja a félelem és a megbízhatóságnak a teljes megrendülése, hiszen a közeli erdőben egy gonosz boszorkány él, aki elsőként csak a csecsemőt ragadja el, aztán a család többi tagjának életére is rátör. A csodálatos és imádni való Anya Taylor-Joy (szintén debütáló) színészi alakítása elsőrangú, ahogy a pontos rendezés is Eggers részéről, vagy az utánozhatatlan salemi atmoszféra és a közel fenomenális látványvilág. Ha szabad élnem a nagy szavakkal, akkor azt mondom, hogy A boszorkány az utóbbi évek legjobb horrorfilmje lett. Kötelező darab mindenkinek!

Hullajó (1992)

Előre is elnézést kérünk a lentebb linkelt kép miatt, de ez a pillanatfotó tökéletesen alátámasztja, hogy mire lehet számítani a Hullajó (Braindead) című horrortól. A legtöbb néző pár perc után már a szemeit fogja forgatni, de ha igazán elszántak vagyunk, akkor maradjunk a végéig, hiszen egy már-már filmtörténeti lezárásnak lehetünk szem- és fültanúi (már ha bírni fogja a gyomrunk a fűnyírós jelenetet…). A Hullajó egy horrorvígjáték, de annak valami eszeveszettül fergeteges. A történet egyáltalán nincs túlbonyolítva (egy vírus élőhalottakat csinál az emberekről), nem erre helyzeték a hangsúlyt, hanem sokkal inkább a gusztustalan, gyomorforgató trancsírra. A finálé mellett a tejsodós rész is kivághatja egynéhány embernél a biztosítékot, ami abszolút megérthető, elfogadható. Mégis, ha szeretjük a fekete humorral átitatott szükségszerűen eltúlzott és morbid alkotásokat, akkor a Hullajóval hullajól járhatunk… (Meg egyébként a filmet Peter Jackson, A Gyűrűk Ura- és A hobbit-trilógia rendezője készítette, amiből látszik, hogy az ő háza táján sem normális minden…)

Eden Lake: Gyilkos kilátások (2009)

A humort és a poénokat egy kicsit mellőzve muszáj egy bekezdést szentelni James Watkins 2008-as mozijának, az Eden Lake: Gyilkos kilátásoknak, amit egyszerre lehet ajánlani és bojkottálni. Aki látta a filmet, vagy netán hallott már róla, az pontosan tudja, mire föl ez a kettős mérce. Az Eden Lake pontosan az a horror, amit ha egyszer láttunk, utána az életben többet nem is nézünk feléje, és tesszük ezt azért, hogy a kis lelkünk megnyugodjon. Kelly Reilly és Michael Fassbender egy leendő házaspárt alakítanak, akik elutaznak a címbeli tóhoz egy hosszú hétvégére. A férfi most szeretné megkérni a nő kezét, de az idilli napokba egy csapatnyi fiatal rondít bele. Először még csak randalíroznak körülöttük, de aztán a bandavezér kutyája esik áldozatul mindennek. Erre a fiataloknál elpattan a húr, és vérre menő embervadászatba kezdenek bele, ami már emberéleteket is követel. Az Eden Lake borzasztóan naturalista és realista film, és pontosan emiatt üli meg a néző szívét, aki a legtöbb jelenetnél már inkább elfordul a képernyőtől. Tényleg csak erős idegzetűeknek ajánlott.

Hush (2016)

Mike Flanagan egy tisztes kisiparosként kezdte filmes karrierjét, de aztán projektről-projektre építette fel a saját imidzsét és stílusát, ezzel Hollywood egyik fenegyerekévé válva. Az olyan (szintén ajánlott) horrorfilmjei, mint az Oculus, az Ouija: A gonosz ébredése, a Gerald’s Game vagy éppen a fentebb már említett Álom doktor mellett még két sikersorozatot (A Hill-ház szelleme és A Bly-udvarház szelleme) is jegyzett íróként-rendezőként egyaránt. A 2016-os Hush című függetlenebb alkotása egy siketnéma írónőről szól, akinek házába betör egy maszkos gyilkos. Már ez az alap felütés, hogy hogyan tudsz védekezni egy hidegvérű, piti bűnözővel szemben, ha csak és kizárólag a szemedre tudsz hagyatkozni, már érzékszervedre nem, elég ahhoz, hogy egy rendkívüli és emlékezetes film legyen. Hősünket egyébiránt Flanagan felesége, a mindig gyönyörű Kate Siegel játssza, aki amellett, hogy társíróként is közreműködött a Hush-nál, tökéletes választás volt ehhez az egy helyszínen játszódó macska-egér párharchoz. Vannak benne durva pillanatok (Flanagan azért nem veti meg a testhorrort sem), de az előbbiekhez képest ez sokkalta fogyaszthatóbb.

The Wolf of Snow Hollow (2020)

A végére hagytuk a legfrissebb alkotást, ami már csak azért is felfért a listára, mert az október eleji megjelenése óta gyakorlatilag senki nem hallott róla. Ami elszomorító, hiszen ritkán látni egy ennyire ügyes és profin összeeszkábált műfaji mixet mozik terén. Jim Cummings amellett, hogy írta és rendezte a The Wolf of Snow Hollow-t, még a főszerepet is magára osztotta – és de jól is tette. A sztori a címben is megjelenő unalmas városka, Snow Hollow nem éppen unalmas bűntetteibe enged betekintést: a lakókat sorra kezdi gyilkolni egy vérfarkasra emlékeztető lény. A helybéli rendőrség vezetői kissé tehetetlenek, hiszen mégsem hihetnek annak, hogy egy misztikus entitás terrorizálja az embereket, de a nyomok csak ezt támasztják alá. Az alkohol- és párkapcsolati problémákkal küzdő John (Cummings) szentül meg is van győződve, hogy egy embert kell keresniük, nem egy tündérmesébe illő lényt, de senki nem hisz neki. Ám a vállán a nyomás minden egyes újabb gyilkossággal egyre nagyobb és nagyobb lesz… A The Wolf of Snow Hollow az év egyik legnagyobb meglepetése, ami egyszerre gyúrja össze a thriller, a krimi, a vígjáték és persze a horror műfajokat, és amennyire idegennek tűnik ez a mix, annyira jól tudott működni jelen esetben.

+1: Pontypool: A zombik városa (2008)

Ráadásként még egy nem akármilyen filmet is ajánlunk, ami olyannyira szűzi és érintetlen témát kezdett feszegetni – nem pusztán a horror műfaján belül –, hogy a nézők többsége ténylegesen nem tudott ezzel mit kezdeni. Pontosan emiatt a Pontypool: A zombik városa kapcsán két dolgot előre le kell szögezni: egyrészről a filmben fertőzöttek szerepelnek és nem zombik, a klasszikus meghatározás abszolúte kizárja ezeknek a hasonlóságát. Másrészről viszont az alkotás nem fogja mindenkinek elnyerni a tetszését, hiszen az egésznek az értelme a definíció szerinti meg nem értésen alapszik. A Pontypoolban az embereket vérengző fertőzöttekké átváltoztató vírus nem harapással vagy a levegőben terjed, hanem a szavakban és azoknak a megértésében leledzik. Minden egyes ember más-más lexéma értelmezése kapcsán veszti el emberi mivoltát és őrül meg egyik pillanatról a másikra. Pontosan emiatt a túlélés egyetlen metódusa, ha nem hallunk semmit és még gondolatban sem rendelünk az általunk ismert szavakhoz definíciókat. És azt azért valljuk be, ez lehetetlen. Ha fogékonyak vagyunk az ilyen elvont horrorra, akkor a Pontypoolban nem fogunk csalódni.

Ennyi lett volna a mi kis halloweeni horror ajánlónk, amiben kevésbé ismert alkotásokat hoztunk nyilvánosságra. Nyilvánvalóan ezek csak a jéghegy csúcsát képzik, így magától adódik a kérdés, hogy milyen gyöngyszemeket hagytunk ki. Írjátok le kommentben, osszátok meg velünk és a többiekkel is, és persze akinek felkeltettük az érdeklődését bármelyik film iránt, annak jó borzongást kívánunk!

Kiemelt kép: Halloweeni horror ajánló (Fotó: Műsorvízió)