Tudja, mi a legfélelmetesebb az életben? Ha nem találja a helyét a világban. Ha fogalma sincs, hogy miért is él… ez valami irtózatos érzés. De most, hogy tudom, ki maga, tudom, hogy ki vagyok én, nem holmi selejt, a filmekben honnan is tudjuk meg, hogy melyik figura lesz a gonosz? Onnan, hogy ő a jó tökéletes ellentéte, mégis a legtöbbször barátok, akár csak mi.” A minap lett kereken 20 éves a közel kimondhatatlan nevű M. Night Shyamalan rendező máig örökbecsű filmje, A sebezhetetlen, ami már akkor népszerűsítette a szuperhős-mozikat, amikor még nem is volt „menő” ez az alműfaj.

A sebezhetetlenre még talán a legelszántabb rajongó is azt mondja, hogy egy módfelett furcsa műfaji keverék. Szuperhősökről szól, akiknek szuperképességeik vannak, mégsem tudjuk könnyűszerrel odaállítani a Marvel vagy a DC legutóbbi alkotásai mellé. A krimi és a thriller legjellegzetesebb elemei (élükön talán a suspense-szel) egyszerre vegyülnek Shyamalan filmjében, ami természetesen magán hordozza az indiai rendező legmarkánsabb stílusjegyeit – tehát végig játszik a nézővel, irányítja a tekintetét, hogy a lezáráskor minden nagyot csattanjon. Habár nem kapott akkora visszhangot, mint például az 1999-es mozija, a Hatodik érzék, a Jelek vagy éppen a James McAvoy-féle Széttörve, mégis igazi gyöngyszem lett ez alatt a 20 év alatt. Méltán érdemelte ki a kultikus státuszát, és sokadik nézés után is van benne valami kis plusz zseni, ami vissza-visszahúzza a nézőt ebbe a nem annyira negédes, mocskos világba. És hogy ebből végül egy egész trilógia kerekedett, arra senki sem számított… még talán maga Shyamalan sem…

Kiemelt kép: Samuel L. Jackson, Bruce Willis – A sebezhetetlen (Fotó: HBO)