75 éves lett a rendezőikon, David Lynch

David Lynch, a Twin Peaks, Az elefántember vagy éppen a Kék bársony írójának és rendezőjének stílusa, világa mindnyájunk életére egyaránt hatott. A szürrealista látásmódja, a pesszimista kezdetekbe csomagolt pozitív értékrendek és a „művész” kifejezés ténylegesen művészi reprezentációi miatt egy olyan megkerülhetetlen ikonja lett a filmtörténetnek, mint a lyuk egy fánk esetében. A minap ő ünnepli a 75. születésnapját, mi pedig ugyanolyan élvezettel merültünk el göröngyös és viharos karrierjében, mint anno a filmjeiben első nézéskor.

Lynch a Montana állambeli Missoulában született, de tanulmányait Bostonban végezte el. Kezdetben nem is filmrendezőnek készült, hanem festőnek – számára hatalmas felfedezés volt, amikor megtudta, hogy a festészet nem pusztán a szobafestők munkáját jelenti. Miután már 3D-s kompozíciókat és montázsképeket készített, ismerősei tanácsára fogott bele a kísérleti rövidfilmek rendezésébe is. Innen pedig már csak egy lépés volt, hogy hosszú-hosszú évek kemény és megfeszített munkájával, közel nulla dolláros büdzséből leforgassa az első nagyjátékfilmjét, a Radírfejet – amely a szürrealizmus stílusirányzat melegágya lett. Ez az 1977-es munkája hatalmas visszhangot kapott, évtizedekkel a bemutatása után is játszották a mozikban, különleges vetítéseken és mind a kritikusok, mind a nézők a keblükre ölelték (pl. Stanley Kubrick kedvenc filmje lett).

A Radírfej sikere után felkérték Lynchet, hogy rendezze meg John Merrick igaz történetét (ami nem keverendő össze az azonos című Broadway darabbal), Az elefántembert. John Hurttal és Anthony Hopkinsszal a főszerepben egy rendkívül melankolikus, de végtelenül emberi mozit tett le az ünnepelt rendező, a siker pedig nem maradt el. Ellentétben harmadik filmjével, a Dűnével kapcsolatban. Habár korántsem egy hasznavehetetlen fércműről beszélhetünk, de a jó minősítéstől is távol esik ez az alkotás. Frank Herbert regényei alapján a Dűne igazi szarvashibája, hogy megvágták – Lynch egy több mint 364 oldalas forgatókönyvet írt a történetből és azt forgatta le, amit később a vágószobában redukáltak le 137 percre. Ez már a számok szintjén is öngyilkosságnak hangzik, hát még a mozik vásznain. Lynch mind a mai napig rossz érzéssel gondol vissza a Dűnére, és még a film vezető producere, Dino De Laurentiis is neki adott igazat – utóbbi el is ismerte egy interjúban, hogy „a Dűne a vágóasztalon végezte…”.

Viszont kellett a Dűne bukása ahhoz, hogy elkészülhessen következő nagyszabású alkotása, a Kék bársony. Lynch ekkortájt fogadta meg, hogy ezek után csak és kizárólag a saját döntéseire fog hagyatkozni az utolsó vágás jogával a zsebében. A Kék bársony egy közel fantasztikus alkotás, ami kétségbe ejt, elvarázsol, meghökkent, mosolyra fakaszt és teljesen a hatása alá von (ezekhez viszont szükséges egy egyfajta elmélyüléshez alkalmas légkör). A Kék bársonyt követte Nicolas Cage máig egyik legjobb filmje, a Veszett a világ, majd az 1990-es évek fordulóján bekerülünk a Twin Peaks világába. Aki sorozatok terén ad egy kicsit is az esztétikára (és nem háttérzajnak használja azokat), az szembekerült már ezzel a mindent elsöprő és lenyűgöző szériával. A Twin Peaks követendő műfajt és stílust teremtett ott, ahol már mindenki azt gondolta, bemutattak mindent.

Az 1992-es Twin Peaks: Tűz, jöjj velem! kísérőfilm után készült el a Lost Highway: Útvesztőben mozi, ami Lynch talán legsötétebb, leginkább beszámíthatatlan alkotása lett. Egyszerre jó és rossz nézni; furcsa, taszító érzést kelt a nézőben, de képtelenség levenni a szemünket a képernyőről. Az ezredforduló környékén pedig – mindnyájunk nagy megdöbbenésére – egy lélekemelő és szívszorító filmmel állt elő az avantgárd rendező. A Straight Story: Igaz történet egy idős bácsi útját mutatja be, aki keresztülszeli az Egyesült Államokat egy fűnyírón utazva, hogy még találkozhasson a beteg testvérével. Egyáltalán nem láttuk jönni ezt a fajta humanizmust és motivált reményteljességet Lynchtől, de mégis nagyon jó volt átélni… Ez viszont nem tartott sokáig, hiszen a 2001-es Mulholland Drive: A sötétség útjával visszatalált a mocsok és az emberi gyarlóság kitaposott ösvényére, miközben görbe tükröt tart a hollywoodi színészimázsok elé. Elképesztő teljesítmény ez a film, amely egyszerre idézi a Kék bársonyt és a Lost Highwayt. Végül pedig 2006-ban jelentkezett utoljára mozifilmmel – az Inland Empire szép kritikákat kapott, de a nézők már nem voltak kíváncsiak egy újabb szürrealista agymenésre. Lynch-et ez annyira megviselte, hogy bejelentette, felhagy a nagyjátékfilmek rendezésével. Szerencsére 2017-ben visszatért a sorozatokhoz és így megkaphattuk a Twin Peaks harmadik évadát, ezzel együtt a várva várt befejezést is – amely ugyanolyan elánnal vágta mellbe nézőt, mint anno a második szezon lezárása.

Hosszan lehetne még sorolni, hogy Lynch miért annyira különleges és rendkívüli rendező, de ha minden egyes elemet és értelmezési metódust leírnánk, akkor pontosan az veszne ki a filmjeiből és sorozataiból, ami miatt érdemes nézni őket: a váratlanság. Hogy fogalmunk sincs, mi fog történni, mi lesz a következő jelenet. És ezt egy olyan futószalagon előre legyártott világban, mint amilyen a mostani is, elképesztően meg kell becsülni. Isten éltesse David Lynchet 75. születésnapja alkalmából! Titkon pedig reméljük, azért valamivel (akár egy újabb könyvvel vagy filmmel) még elő fog rukkolni.

Kiemelt kép: David Lynch (Fotó: CineArt)