“Ismerni és szeretni kell a színészeket” – interjú Aprics László szinkronrendezővel

Aprics László már fiatalon belecsöppent a magyar változatok világába, és a ranglétrát végigjárva lett mára az egyik megkerülhetetlen alakja a hazai szinkronrendezésnek. Dolgozott vágóasszisztensként, majd felvétel- és gyártásvezetőként, mielőtt megkapta volna a lehetőséget, hogy megrendezhesse első nagyjátékfilmjének magyar változatát.

Fotó: Jasinka Ádám

Aprics László mesélt a régi időkről, a szombat esti filmek presztízsértékéről, az egyetemi szinkronkurzusokról, arról hogy szerinte mire van szüksége a jó szinkronrendezőnek, és szóba kerültek olyan legendás munkái mint a Taxisofőr, a Maffiózók, a Szívek szállodája vagy a karácsonyok szeretett vendége, Sissi.

Nagyon fiatalon kerültél a Magyar Televízióhoz. Az érettségi után egyből oda vezetett az út?

Az érettségi után, 1971-ben a Színház- és Filmművészeti Főiskola filmrendező szakára jelentkeztem. Sajnos a második rostán elcsúsztam, a feladatokra azonban a mai napig emlékszem. Az első fordulón, ahol egy műveltségi tesztet kellett kitölteni, Szabó István volt a felvételiztető tanár. A második forduló már több körből állt: először kivittek minket a Klauzál térre, ahol egy téma alapján kellett fotósorozatot készíteni, majd megadott szempontok alapján megírnunk egy filmkritikát.

Az utolsó körben pedig, a mondhatni szóbeli részén meg kellett védeni ezeket a munkákat. Amikor beléptem a szobába, ott ült az asztalnál Bíró Yvette, Máriássy Félix, Horváth Ádám és Keleti Márton is. Amikor kijöttem, azt mondták a többiek, hogy olyan sokáig voltam benn, biztosan továbbjutok. De én mondtam, hogy ha most visszamehetnék, másképp csinálnám.

A filmrendező szak felvételije után hogyan következett a Magyar Televízió?

Kaptam ajánlólevelet a főiskolától, így elmehettem dolgozni a Magyar Televízióhoz, a Film- és koprodukciós főszerkesztőséghez mint vágóasszisztens. Akkoriban nevezték ki Bajor Editet és Mauchner Józsefet szinkronrendezőnek, az addig vágóasszisztensként dolgozó Andor Péterből rendezőasszisztens lett, én pedig megérkezhettem az ő helyére.

Harminc-negyven évvel ezelőtt ez gyakorlatilag fizikai munkának számított. A film- és hangtekercseket cipelni kellett és rengeteg kosszal járt. Egy hét után mondtam is a szüleimnek, hogy ha lehet, ezt mégsem csinálnám. De meggyőztek arról, hogy érdemes ott maradnom, mivel nagy szó volt a Magyar Televízióban dolgozni.

Fotó: Jasinka Ádám

Mi volt az, ami segített átlendülni a holtponton, és aminek köszönhetően megszeretted?

Végülis úgy találtam meg az „örömömet”, hogy bementem már reggel hat órára, majd nyolcra megcsináltam a munkámat, utána fogtam magam és beültem a szinkronstúdióba. Figyeltem, néztem hogyan dolgoznak és igyekeztem minden tudást magamba szívni.

A színészeknél vagy a rendezőnél?

A színészeknél, a rendezőasszisztenssel és a felvételvezetővel ültem a stúdióban.

Nem hiszem, hogy hallottam volna szinkronnal kapcsolatban felvételvezetőről.

A szinkronban annak idején nem csak gyártásvezető, hanem felvételvezető is dolgozott. Nem mondták be a felvételvezető nevét a stáblistákon, de a rendezőasszisztenssel együtt nagyon fontos munkakör volt.

A munkarend úgy állt össze, hogy reggel 8 és 10.30 között, majd pedig délután 2-től hat óráig volt szinkronfelvétel. Alkalmazkodtunk a színházi próbákhoz. A kettő között sem pihentünk, akkor készítettük a hangalámondásokat, ugyanis az 1970-es években a filmek narrátora általában rádióbemondó volt. A ’80-as évektől színészek is narráltak. Végvári Tamással, Sinkovits Imrével, Gábor Miklóssal és Béres Ilonával is volt alkalmam hangalámondáson is dolgozni.

Ha bent ültél a felvételeken, mikor csináltad meg a saját munkádat? Éjjel?

Két szinkronfelvétel között és hat óra után, nem ritkán éjfélig is dolgoztam. Körülbelül így ment két és fél évig.

Jóformán alig találkoztál a szüleiddel otthon.

(nevet) Éjfél után értem haza és a Rákóczi indulóra már keltem is. Két és fél év után az egyik gyártásvezetőnek elment a felvételvezetője és megkérdezte, nem vállalnám-e a munkáját. Így kerültem Kovács Katalin mellé. A felvételvezető valósította meg a gyakorlatban azt, amit a gyártásvezető elméletben kitalált, megtervezett. Színészeket, stúdiót, munkakópiát diszponált. Jó munka volt, mert valamennyire megkövetelte, hogy önálló legyél. Úgy alakult, hogy ez is kétéves időszaka volt az életemnek.

Fotó: Jasinka Ádám

Mi következett ezután?

1976 környékén behívtak katonának, de csak pár hónapot voltam, mert szívbetegség miatt leszereltek. Amikor visszatértem a Magyar Televízióhoz, akkor már önálló gyártásvezetőként kezdtem el dolgozni. Az 1980-as évek környékén, amikor kevés volt a rendezőasszisztens, akkor a gyártási csoportvezető megkérdezte, nem szeretnék-e asszisztensként is dolgozni. Egy-két évig úgy dolgoztam, hogy gyártásvezetőként én diszponáltam a színészeket, én voltam a rendezőasszisztens is, a hangalámondásokat pedig magam is rendezhettem. Nagyon összetett munka volt, szerettem ezt is.

Kik mellett dolgoztál rendezőasszisztensként?

Bajor Edit, Gerhardt Pál és Mauchner József mellett. A Magyar Televízióban nagyon jól felépítették az embereket. Fokozatosan volt lehetőséged bizonyítani, és ha látták a fejlődést, akkor egyre komplexebb munkákat kaptál és egyszer csak a hangalámondás mellett már szinkronfilmet is rendezhettél. Odafigyeltek arra, hogy az ízlésednek megfelelő stílusú filmet, sorozatot kapjál. Ma már lehet, hogy nem olyan nagy szó, de akkoriban például egy szombat esti film szinkronját rendezni elismerés volt.

Nincs szinkronrendező képzés, de mik azok a dolgok, amik szerinted ahhoz kellenek, hogy valaki ezt a szakmát jól tudja csinálni?

Engem egészen fiatalkorom óta igazából nem érdekelt más csak a színház, a film, a művészetek és ez az életem a mai napig. Tanulok, olvasok, fejlesztem magam ahol lehet és nyitott vagyok az új dolgokra. A szinkronrendezéshez viszont nem csak az kell, hogy művelt legyél.

Fotó: Jasinka Ádám

Meg kell lennie benned az empatikus képességnek. A műveltséget meg lehet szerezni, de ha nem tudod magad beleképzelni egy jelenetbe, egy szereplő életébe, ha nem tudsz vele együttérezni, akkor szerintem csak másoló leszel és igazán jót nem tudsz alkotni. Ma persze nehéz, mert iszonyú tempóban kell haladni, és van hogy csak pár percre forgatunk bele egy jelenetbe és akkor nem csak a színésznek, neked is pillanatok alatt bele kell helyezkedned a filmbe.

Nagyon fontos szerintem, hogy a rendezőnek mindig legyen koncepciója a filmmel kapcsolatban. Mikor készült, ki rendezte, mennyire kell feljavítani, vagy hűnek lenni az eredeti alkotáshoz? Ha régi a film, vissza kell-e venni a giccsességéből, ha híres a rendező, a film, fel kell nőni a feladathoz. A szinkron olyan, mint egy zongoraverseny. Minden pontosan ott szerepel a kottában, mégis a zenekar, a szólista, a karmester adja meg a lényeget.

Attól, hogy ennyire felgyorsult a tempó, nem lett személytelenebb a munka?

Voltál benn többször is, láthattad hogy mindenkivel megpróbálok beszélni pár szót. Megkérdezni a színészektől, hogy vannak, mit próbálnak, hova mennek tőlünk tovább? Valamilyen szinten még amikor tömeget veszünk, akkor is igyekszem mindenkivel megteremteni a kapcsolatot, bemenni hozzájuk. Az egyik alapvető része szerintem ennek a szakmának, hogy ismerni és szeretni kell a színészeket.

Ismerni kell minden oldalát annak az embernek, akivel dolgozol. Elsősorban a színészetét, ehhez pedig elengedhetetlen, hogy eljárj színházba, megnézd a filmet vagy sorozatot amiben játszik és tulajdonképpen az sem baj, ha mint ember ismered. Ezért jó, ha a felvétel közben, amíg lapozzák a szövegkönyvet, vagy valamit beállítunk, addig sem a telefont nyomkodjuk, hanem beszélgetünk. Talán érzik rajtam, hogy igazi érdeklődéssel, szeretettel viszonyulok hozzájuk, mert mesélnek sikerekről, kudarcokról, sokszor megnyílnak és ezt hatalmas megtiszteltetésnek érzem.

Fotó: Jasinka Ádám

A reggeltől estig tartó forgatások mellett, amikor szinte minden előadás hétkor kezdődik, milyen gyakran jutsz el színházba?

Szerencsére viszonylag sokszor. Nemrég láttam például az “Egy csemegepultos naplóját”. Sokaktól hallottam, hogy mennyire jó, de csak most jutottam el rá, és tényleg, azt kell mondjam, hogy Ötvös Andris zseniális. Előtte pedig a Mozsár Műhelyben néztem meg a Pira Bellát. Kőszínházban most kevesebbet voltam, viszont az összes új magyar filmet láttam.

Mindig csodálkozom azon, amikor kollégák azt mondják, hogy nem járnak színházba, nem néznek tv-t. Így szerintem nem ismerik meg a fiatalokat, azt hogy kiben milyen tehetség lakozik, milyen szerep áll jól neki. Sokan játszanak tévésorozatban is, és úgy veszem észre, hogy néhányan elzárkóznak mindentől, ami kereskedelmi tévén látható. Nem azt mondom, hogy minden műsort végig kell nézni, de bennem működik egy olyan fokú kíváncsiság, hogy belenézek mindenbe, és utána eldöntöm, hogy tetszik-e vagy sem, hogy nézem-e tovább.

Amíg viszont nem látod azt a filmet, sorozatot, vagy tévéműsort, szerintem nem helyes róla ítéletet mondani. Nekem ez mindig is furcsa volt. Persze, elismerem, hogy az általános színvonal lejjebb esett, de ha minden új dolog elől emiatt elzárkózom, akkor nem fedezem fel azokat a jó alkotásokat, amikből szerencsére egyre több készül.

Ennyi szinkronmunka után nézőként még le tudnak kötni a filmek?

A mozi és a színház nagyon érdekel, mint mondtam. A filmeket csak moziban szeretem megnézni. Egyszerűen kell a mozi hangulata és élménye.

Melyik volt az a szinkronrendezésed, amelyikre jó szívvel emlékszel vissza?

Először a legtöbb jó szót talán a Taxisofőr miatt kaptam. Erre a filmre nagyon sokan úgy tekintettek, hogy szinkronizálhatatlan, magyarul visszaadhatatlan és voltak jó néhányan, akik szkeptikusan ültek le megnézni. És amikor ők is megdicsérték, akkor tudtam, hogy sikerült visszaadni az eredeti ízét, és be tudtuk bizonyítani, hogy magyarul is lehet valami olyan jó, vagy néha még jobb is, mint eredetiben.

Fotó: Jasinka Ádám

Sorozatok közül az egyik első siker a Maffiózók, ez az amit sokan szerintem szinkronnal szerettek meg idehaza. A másik pedig, ami rendszerint akkor kerül elő, amikor valaki bemutat engem az ismerősének. Ilyenkor mondják azt, hogy „…és ő rendezte a Szívek szállodáját.” (nevet) Ez lett talán a legismertebb a sorozatszinkronjaim közül, de szerencsére sok jót rendezhettem az évek alatt. Legutóbbiak közül nagyon szerettem például Az ifjú pápát, a Hatalmas kis hazugságokat és a Fülledt utcákat is.

Sokszor viszont azt érzem, hogy a műsorszerkesztés áldozatául esik egy-egy jó sorozat. Nem a megfelelő időben adják, és ezért kevesen nézik, pedig nem egy sokkal többet érdemelt volna.

Viszont van valaki, aki szinte mindig kiemelt helyen szerepel a műsorban. Sissi.

(nevet) A Sissi egy olyan szép, romantikus és látványos történet, amit tényleg mindig lehet élvezni. A Sissi egyébként az, amit az egyetemen a szinkronkurzus elején példaként hozok, ugyanis a szereposztás nagyon sok tényezőtől függ, köztük magától a filmtől is: ki volt például a rendező, mikor forgatták?

A Sissi-filmeket az 1950-es években készítették, Magyarországon pedig a ’90-es évek elején mutatták be. A filmben visszaköszönnek az akkori romantikus stílusjegyek, amik a készítése után harminc-negyven évvel kicsit giccsesnek tűnhettek. Ezért megpróbáltam úgy instruálni a színészeket, hogy közelítsük egymáshoz az ’50-es és a ’90-es éveket. Ne legyen nagyon giccses, nagyon rózsaszín, hanem találjunk meg egy egészséges arányt.

Ennek a koncepciónak a része volt Tahi-Tóth László figurája?

Igen, a rendőrparancsnok szerepén is sokat gondolkodtam: visszavegyek belőle vagy tegyünk rá még egy lapáttal? Végül az utóbbi mellett döntöttem, mert elfért a figurán hogy még bohókásabbra, humorosabbra vettük. De például elhagytunk nagyon sok képen kívüli megszólalást, „Oh, Sissi!”-t és „Oh, Franz!”-ot és azt érzem, akár Györgyi Annára gondolok, akár Rátóti Zoltánra, de említhetnék bárkit a színészek közül, hogy mindenki feljavította a maga karakterét.

Az ifjú pápa, Szívek szállodája és Sissi

Jól emlékszem, hogy a Sissivel kapcsolatban mesélted egyszer, hogy nagyon sietősen kellett felvenni a szinkront, és mégsem került azonnal adásba?

Karácsonyra tervezték, és mai napig nem tudom, mi lehetett az oka, hogy nem került adásba, talán csak egy évvel később. Amikor forgattuk a szinkront, akkor a Magyar Televízió vezetőségéből ráadásul páran ott ültek a hátunk mögött a felvétel első napján. Akkoriban még nem lehetett azt megcsinálni mint ma, hogy összegyűjtjük több részből a szereplő megszólalásait és egyben, egyszerre vesszük fel, hanem szépen haladtunk időrendben, tekercsről tekercsre. Györgyi Nusi is el szokta mesélni – ha szinkronról van szó és Sissi szóba kerül – azt az ominózus „juhé”-t, az első tekercsét, ami nehezen született meg.

Györgyi Annának, ha nem tévedek, ez volt az első igazán nagy szinkronszerepe. Hol láttad, hogy rá gondoltál?

A Madách Színházban játszott akkor a “Malom a pokolban” című előadásban, ott láttam először. Az első közös munkák viszont nem is a Sissi volt, hanem egy portréfilm, amiben Marilyn Monroe “Buszmegálló” című filmjéből volt egy jelenete, és erre a pár mondatra hívtam Nusit. Az első néhány óra nehézségei után bebizonyította, hogy fantasztikus színésznő és zseniálisan ráérzett Sissire.

Romy Schneider kapcsán eszembe jut egy történet. Nem sokkal a Sissi-filmek után, amiben a színésznő ugye még nagyon fiatal volt, de hozzánk csak évtizedekkel a bemutató után került, megvették egy újabb, talán az is lehet, hogy az utolsó filmjét. Ebben egy megkeseredett, alkoholista asszonyt játszott és nem Györgyi Annát hívtam rá, mert Anna hangja annyira fiatal volt, hogy nem illett az idősebb Romy Schneiderre.

A Sissi-filmeknek viszont elképesztő sikere lett, a nézők Györgyi Anna hangját várták és volt, akiket annyira feldühített, hogy nem ő szinkronizálta, hogy telefonon is felhívtak, hogy ennek hangot adjanak.

Volt egy ilyen történet Alain Delonnal kapcsolatban is…

A medence című film, és nagyon jól rátapintottál, mert abban Romy Schneider is szerepel. (mosolyog) Ez Alain Delon 1969-ben készült filmje, nálunk pedig a ’90-es évek elején mutatták be. A harmincéves Delonra nem hívhattam az akkor már ötvenes Fülöp Zsigmondot, ezért Mácsai Pált választottam.

Ennyi év tapasztalattal végül újra nekifutottál a Színművészetinek?

Nagy vágyam volt, hogy felvegyenek a Színművészetire. Jelentkeztem többféle szakra is, azt gondolván, hogy bármelyikre is vesznek fel, az segítség lesz később a filmrendezői pályán. Végül egyik terv sem jött össze, és igazat kell adnom utólag a barátaimnak, akik azzal nyugtattak akkor, hogy lelkileg sérültem volna az ezzel a pályával együtt járó nehézségekben. A szinkronban viszont megtaláltam azt, ami mindig is érdekelt és azzal foglalkozhatom, amit szeretek.

Hozzászólások