“Az első rendezésemmel egyből a mély vízbe dobtak” – interjú Nikas Dániel szinkronrendezővel

Nikas Dániel talán a legfiatalabb magyar szinkronrendező. Színjátszó csoportból amatőr, házi szinkronos videókon keresztül jutott el nagyon rövid idő alatt mára oda, hogy roppant nagy megbecsülésnek örvendő és elismert színművészeket instruálhat a stúdiókban. Az utóbbi időből olyan sorozatszinkronok köthetők a nevéhez mint a Dr. Chance vagy például a Piszkos pénz, tiszta szerelem című török széria.

Fotó: Jasinka Ádám

Nikas Dániellel arról beszélgettünk, hogyan indult el a színi pályán, mikor lépett ennek kvázi a helyébe a szinkron és mi volt az a fordulat, ami miatt a mikrofon elől a fal másik oldalára, a szinkronrendezői székbe került. Szóba kerültek a nézői vélemények, és tőle is megtudhatjuk, lehet-e olyan magyar változatot készíteni, ami minden néző számára megfelelő.

Jól tudom, hogy gyerekszínész voltál mielőtt elkezdtél volna szinkronizálni és rendezni?

Nyolcéves koromban kerültem a Holdvilág Kamaraszínház egyik gyerekszínjátszó csoportjába. Hétvégenként különféle színházi foglalkozásokat tartottak nekünk, és az volt az egyik nagy előnye, hogy amikor az előadásokhoz szükség volt gyerekszereplőkre, akkor közülünk választottak. Így nagyon hamar színpadra állhattunk.

Három vagy négy évig lehettem náluk, utána egy kis szünet következett, majd Földessy Margitnál tanultam, de csak fél évig, mivel a gimnázium elején lehetőségem adódott arra, hogy egy tanévet Ausztriában töltsek és sajnos ez a két dolog nem ment egyszerre. Amikor visszajöttem, és letettem a különbözeti vizsgákat, akkor a régi osztályommal folytattam tovább az iskolát. A színház pedig egy kicsit megint háttérbe került.

Fotó: Jasinka Ádám

Hogyan jött képbe a szinkron?

Nem tudnám egy pillanathoz, eseményhez kötni azt, hogy mikor szerettem bele a szinkronba, de azt tudom, hogy nagyon korán, egészen kisgyerekként történt. Minden mese, minden film végén figyelemmel követtem a magyar hangokat, és emlékszem, magamnak kis listát is vezettem a kedvenceimről.

Mielőtt hivatalosan is fordítani, rendezni, vagy akárcsak szinkronizálni is kezdtem volna, a szinkron hobbiszinten volt része az életemnek. Mai szemmel nézve, amatőr, házi szinkronvideókat készítettem. Egy-egy jelenetet megcsináltam és feltöltöttem az internetre. Aztán az egyik videó kapcsán írt egy srác és megkérdezte, hogy lenne-e kedvem ahhoz, hogy együtt csináljunk ilyen anyagokat.

A saját magunk szórakoztatására csináltuk mindezt, pár emberrel kiegészülve alakítottunk egy csapatot, amit elkereszteltünk Nova Voice-nak. Ez egy abszolút rajongói történet, viszont nagyon jó élmény volt és ennek köszönhetem, hogy megismertem Szabó Lucát, aki a mai napig jó barátnőm. A csapat sokat adott nekem, óriási szerepük volt abban, hogy a pályára kerültem.

Az Éghasadás című sorozat, középen Connor Jessup: magyar hangja Nikas Dániel (fotó: IMDb)

Mitől vált a hobbiból munka?

Egy ismerősöm révén kerültem kapcsolatba egy szinkronrendezővel, Marton Bernadett-tel. Elküldtem neki az egyik videót, ő pedig nagyon készséges volt. Elmondta az észrevételeit és felajánlotta, hogy ha van kedvem, akkor menjek be hozzá a stúdióba és nézzem meg élesben a munkát. És ez volt az a löket, ami után nem volt kérdés: biztosan ezzel szeretnék foglalkozni.

Ekkor lehettem 15 éves, a mostaninál is vékonyabb, kifejezetten gyerek hanggal, és ez volt a szerencsém, mert fiatal- és gyerekhangra mindig szüksége van a stúdióknak. Ha jól emlékszem, másnap már hívtak is tömegezni. Hamar bekerültem a körforgásba és abszolút alulról végigjártam a szamárlétrát.

Fél évvel később kaptam az első komolyabb szerepet, Aprics Lászlónál az Éghasadás című sorozatban. Én voltam Noah Wyle karakterének a fia. Rengeteg tapasztalatot szereztem mind színészileg, mind a rendezést tekintve azzal, hogy nála is szinkronizálhattam. Berni és Aprics Laci azok, akik sokat segítettek, rengeteg tanácsot adtak és nem tudok elég hálás lenni nekik ezért.

Fotó: Jasinka Ádám

Ma még szinkronizálsz, vagy már csak rendezel?

Ha úgy vesszük, még szinkronizálok, de jóval kevesebbet. Ha színészként, szinkronhangként elkezdesz rendezni, akkor ebből egyenesen következik, hogy kevesebb munkára hívnak. Ugyanis ezt a két dolgot egymás mellett nem lehet ugyanolyan intenzitással űzni. Nincs annyi óra egy napban, hogy meg lehessen ezt oldani.

De magadat tudod rendezni.

Meg lehet így oldani, de nem tartom kifejezetten etikusnak, ha magamra osztok egy főszerepet. Előfordult, hogy egy-egy epizódszereplőt én csináltam a saját rendezéseimben, de nekem mint rendezőnek az a feladatom, hogy megtaláljam a karakterhez illő legalkalmasabb színészt, és segítsek neki kihozni magából a maximumot.

Hogyan fordult át a szinkronizálás szinkronrendezéssé?

Amikor elkezdtem rendszeresen szinkronizálni, akkor már fordítottam is. Apukám görög, édesanyám magyar, az Ausztriában töltött egy évnek és a különféle iskoláknak köszönhetően jó pár nyelvet megtanultam. Mivel spanyol nyelvű szinkronszöveget viszonylag kevesen fordítanak, így megint csak azt mondhatom, hogy szerencsém volt, hiszen én ezt tudtam és hamar megtaláltak az ilyen munkák.

Az egyik fordításom pedig pont Bernihez került és közösen szedtük szét tekercsekre, mert akkor már érdeklődtem a rendezés iránt. Óriási élmény volt és így visszagondolva, ezek mind kellettek ahhoz, hogy engem a rendezés útjára tereljenek. Aztán pár évvel ezelőtt, Berni ajánlására kerültem a Pannonia Dubbing Solutions-höz. Amíg ő ott dolgozott nagyon sokat voltam benn nála a stúdióban. Nem csak a hangulat miatt, hanem hogy tanuljak is tőle. Az ott töltött idő egyik hozadéka, hogy nagyon sok színészt megismerhettem és fiatalon hihetetlen élmény volt velük találkozni, beszélgetni.

Fotó: Jasinka Ádám

Mikor volt az első szinkronrendezésed?

Két évvel ezelőtt, 2015 januárjában egy nagyon macerás telenovellát kaptam, amelyben hét gyerek főszereplő jelentette a kihívást. Igazán jó gyerekhangból mindig hiány van. Nagyon hamar elkezdenek mutálni, akik pedig jók, azokat szétszedik a stúdiók és nyilván, iskola mellett csak korlátozottan érnek rá.

Szóval az első rendezésemmel egyből a mély vízbe dobtak, de utólag visszagondolva, maximálisan tudtam hasznosítani, megtanultam a szakma alapjait. Sok színésszel dolgoztunk, bonyolult jelenetek sokaságán, és az egyik főszereplő hangját betegség miatt le is kellett cserélnünk. Számos olyan helyzettel szembesültem, amelyet a későbbiek során már tudatosan kezeltem. Az elején nyilvánvalóan tapasztalatlan voltam, talán nem tudtam annyira jól instruálni a színészeket, de szerencsére mindenki nyitott volt, ami sokat segített a munka során.

Ez egy nagyon érdekes dolog. Belép a színész a stúdióba, és ott ülsz a rendezői székben 19 évesen. Azért ez egy elég fura helyzet. Hogyan fogadtak téged?

Az első napra tisztán emlékszem. Nagyon izgultam, az volt a szerencsém, hogy egy nagyon profi hangmérnökkel, Farkas Lászlóval dolgozhattam, aki mindenben segített és támogatott. Érdekes, de nem rémlik, hogy bármelyik színésznek is problémája lett volna azzal, hogy én fiatalon ülök ott. Érthető, hogy voltak, akik fenntartásokkal kezdték meg a közös munkát velem, de próbáltam mindig ésszerű dolgokat mondani. Nem volt semmilyen konfliktus.

Fotó: Jasinka Ádám

Azt vallom, hogy minden színész egy külön világ, mindenkinek megvan a saját pszichológiája. Ha igazán jó hangulatban, lazán, de odafigyelve, nem pedig görcsösen, a két lépés távolságot megtartva szeretnénk dolgozni, akkor fontos, hogy ezeket az univerzumokat megfejtsem és mindenkihez a maga nyelvén tudjak szólni. Ha sikerül, akkor ez egy roppant hálás dolog, mert érzem a visszajelzést, és hogy a színész is jókedvű.

Nagyon fontos, hogy legyen empatikus készséged, mert ahhoz, hogy kihozd a színészből azt, amit szeretnél, amit elképzeltél, megfelelően kell kommunikálnod.

Egyike vagy azon rendezőknek, akik papír nélkül, csakis számítógéppel dolgoznak, és a színészek is monitoron látják a szöveget. Bár sokan használják, nem ez a bevett. Miért ezt választottad?

Amikor elkezdtem szinkronizálni, és később rendezni, akkor teljesen ellene voltam. Papírral a kézben tanultam és úgy gondoltam, miért kell már itt is digitálisan csinálni mindent? Akkor történt meg bennem a váltás, amikor tavaly augusztusban a Masterfilmnél kezdtem dolgozni. Hónapokon keresztül heti hat nap forgattunk, rengeteg hangalámondást készítettünk és ehhez olyan irtózatos mennyiségű papírt használtunk, hogy ha nem volt egy nap tíz különböző szövegkönyv a stúdióban, akkor egy sem.

És azt tudni kell, hogy egy filmhez, sorozatepizódhoz két példány készül. Egy van a mikrofonnál, abból dolgozik a színész, és egy nálam. Ez nagy mennyiségű papír, amit egy-egy beugrónál pakolgatni, rendezni, ha szétcsúszik összeszedni hajmeresztő produkció. A digitális technika a szétszedés folyamatát és a gyártásvezető munkáját is nagyban segíti. A színészek vegyes érzésekkel fogadják, de elmondható, hogy az a kolléga is hamar hozzászokik, aki esetleg nem erre a metódusra esküszik.

Rendeztél két török sorozatot is. Gondolom tapasztaltad, hogy mennyire szeretik a rajongók az egyes produkciókat, és hogy vannak páran, akik az eredeti hangok hívei.

A török produkciók kérdése szerintem sokrétű. Sokan végtelen rajongással nézik a sorozatokat eredeti nyelven, feliratozva. Ennek a rétegnek voltaképpen lehetetlen megfelelni, bármennyire is igyekszik az ember. Nem is lehet ez másképp, hiszen ők a mű eredetijét vetik össze a magyar változattal, amely nyilvánvalóan soha nem lesz ugyanolyan.

Azonban azok a nézők, akik a tévében látják először a produkciót, nem tudnak mihez viszonyítani. Ők azok, akik előtt a szinkron egy olyan a világot, emocionális légkört teremt meg, amely a filmbéli képsorokat hivatott hűen, az anyanyelvünkön visszaadni. Én ezt a tőlem telhető legmagasabb minőségben és odaadással próbálom teljesíteni, természetesen nem csak a török sorozatok esetében.

A „Piszkos pénz, tiszta szerelem”, csak hogy egy példát említsek, óriási odafigyeléssel készült, számos, rangos díjat nyert színművész dolgozott és dolgozik a magyar változatán, ami szerintem igen ritka egy napi adásos sorozat esetében.

Szoktad figyelni a kommenteket?

Nyomon követem a véleményeket. Nem mindig szerencsés dolog, de úgy gondolom, hogy mindenből tanul az ember, és meg kell tanulni kezelni ezeket. Egy-egy negatív kritika nem is feltétlenül a szereposztás miatt esik rosszul, hiszen ez nagyon szubjektív témakör. A belefektetett munka, szeretet és odaadás sérül olyankor, amikor valaki kijelenti, hogy hanyagul nyúltunk a produkcióhoz.

Szerencsére rengeteg ellenpéldát is fel tudok hozni. Nagyon sok pozitív véleményt, kritikát kaptam a „Végtelen szerelem” kapcsán az első évad végére, pedig a legelején a szereposztás megosztotta a közönséget. A második évad magyar változatát egyébként most forgatjuk a Direct Dub Studiosban.

Nem félek az új dolgoktól. Akár jól bevált, akár frissebb szereposztással dolgozom, mindig a végeredmény milyensége számít. Egyszer azt mondta egy kedves barátom és kollégám, hogy annyira jól sikerült egy produkcióm magyar változata, hogy észre se vette, hogy szinkronizálva van a film. Kívánhatok-e ennél többet?

Hozzászólások