“Van egy budapesti meg egy ökörapáti életem is” – interjú Hámori Barbarával

Volt riporter, főszerkesztő, programigazgató és csatornaigazgató is, de amikor azt érezte, hogy az eredeti kreatív, alkotó gondolkodástól egyre messzebb kerül, azonnal kilépett a biztonságos multikörnyezetből. Jól tette, hiszen Kapitány Ivánnal és Kapitány-Diószegi Judittal alapított sorozatgyártó cége, a ContentLab & Factory egyre nagyobb sikereket ér el, az elmúlt héten például két sorozatuk egymással vetélkedett a nézettségi versenyben a dobogó első fokáért… A 200 első randi és A mi kis falunk executive producerével, a Korhatáros szerelem és a Drága örökösök showrunnerével, Hámori Barbarával beszélgettünk.

Mikor döntötted el, hogy a médiában szeretnél dolgozni?

Körülbelül hétéves koromban találtam ki magamnak, hogy tévébemondó akarok lenni, amikor Kudlik Juli és Kertész Zsuzsa voltak a legnagyobb ikonok Magyarországon. A gimnázium végén nem volt határozott elképzelésem, hogy mit is akarok majd pontosan csinálni, és mivel az egész gimit végigolvastam, jobb híján elmentem bölcsészkarra magyar-média szakra. Szóval tévébemondó akartam lenni, de mire oda juthattam volna, már nyugdíjazták őket. Ezért aztán lettem riporter, főszerkesztő, programigazgató, csatornaigazgató, és aztán vagyok, ami vagyok, forgatókönyvíró-sorozatgyáros. Lehet, hogy már nem is bánom annyira, hogy nem lehettem Kudlik Juli (mosolyog).

A gyerekkorod jelentős részét Amerikában töltötted, nem foglalkoztatott, hogy ott csinálj karriert?

Igen, félig-meddig külföldön nőttem fel. A szüleim kutató-orvosok, így hosszabb időszakokat töltöttünk Amerikában, ott jártam óvodába és iskolába is. Ez a kétlaki élet egy kicsit jobban kinyitott a világra, többet láttam meg tapasztaltam abból, hogy mik a nyugati trendek, és az is igaz, hogy a tengerentúlon teljesen más dimenzió a média, mint itthon, szóval foglalkoztatott, persze. A magánéletem viszont úgy alakult, hogy nagyon fiatalon férjhez mentem és az egyetem alatt 23 éves koromban már anyuka lettem. Több lehetőségem is adódott, főleg amikor a Viasatnál dolgoztam, hogy külföldre költözzek, de fontos volt, hogy a gyerekeimnek legyen édesapjuk is, így maradtam.

Nagyon sok dolgot csináltál, voltál például programigazgató, dolgoztál új csatornák beindításán, aztán úgy döntöttél, hogy kilépsz a multi szférából. Mi miatt?

A Viasatnál hét évet voltam, a Telekomnál hármat, ez összesen 10 év az életemből, ami éppen elég arra, hogy az ember rájöjjön, hogy valami teljesen mást kell csinálnia ahhoz, hogy ne égjen ki teljesen. Nagyon elkanyarodtam az eredeti kreatív irányvonaltól, ami miatt annak idején megszerettem a médiát. Egyszer csak ott találtam magam, hogy megbeszélésről megbeszélésre rohangálok, exceleket gyártok és HR-eseknek csapatértékelést pontozok, mindenféle rendszereknek próbálok megfelelni, és egyre kevésbé vagyok én mindaz, amit csinálok. Lépni kellett.

Amúgy is a harmincas éveimben még igazi harcos voltam, nehezen simultam bele a környezetembe, az elvárásokba, folyton megkérdőjeleztem a rendszereket, amik körülvettek. Én is fárasztó lehettem, de engem is lefárasztott a regula, a kötelezettség, a cégpolitika. Meg nem is voltam sokszor elég diplomatikus.

Aztán jött a ContentLab. Ki kit keresett meg az elején?

Kapitány Iván és Kapitány-Diószegi Judit hosszú évek óta nagyon jó barátaim, bár nem dolgoztunk együtt igazán soha. Én nagyon sokra tartom azt, amit Ivánék a magyar piacon letettek az asztalra, gondolok itt az Üvegtigrisekre, a Beugróra és még sok remek munkájukra. Mindig is szerettem azt, ahogy megközelítik a nézők szórakoztatását. Iván keresett meg azzal, hogy kellene valamit csinálnunk fikciós vonalon, mert neki rengeteg sorozatterve van, viszont ahhoz, hogy ezt a televízióknak hogyan lehetne prezentálni, illetve, hogy pontosan mi is az, amire a televízióknak szüksége van, ahhoz az én tapasztalataimra és tudásomra van szüksége. Így összeraktuk, amink volt, ebből lett a ContentLab & Factory. Az első egy-két év arról szólt, hogy körbe pásztáztuk a piacot, körülnéztünk külföldön, kifejlesztettünk néhány dolgot, majd A mi kis falunk volt az első produkció, amivel valódi műsorgyártóként be tudtunk törni a piacra. Ezzel indult el minden (mosolyog).

Ezt a sorozatot a TV2-nek ajánlottátok fel először, ugye? Mégis az RTL Magyarország vette meg.

Egyszerre kínáltuk fel mindegyik csatornának. A TV2-nek egészen egyszerűen nem kellett. Megmutattuk nekik, és nem láttak benne potenciált.

Egyébként min múlik, hogy melyik sorozatot kihez viszitek először?

Törekszünk arra, hogy korrekten viselkedjünk, hiszen mi mindenkivel dolgozunk a piacon, és szeretnénk, ha ez így is maradna. Folyamatos kommunikáció van köztünk és a műsorszolgáltatók között, így tudjuk, hogy kinek milyen típusú sorozatra van igénye: heti, napi, dráma, vígjáték… Van közöttünk egyfajta gentleman’s agreement, ami szerint az igényeket figyelembe véve first view windowt biztosítunk bizonyos esetekben a TV2-nek, az RTL Magyarországnak, vagy a Sony-nak, mindre volt már példa. Olyan egyébként nem nagyon fordult még elő, hogy egy pilotunkat ne mutattuk volna meg mindenkinek, azt gondolom, hogy ez a fajta szabad vásár a legegészségesebb megközelítés. Nyilván akkor vagyunk a legboldogabbak, ha mindenkinek kell, amit készítünk, de egyáltalán nem célunk, hogy őrült árversenyt kezdjünk. A piacból élünk, ezért szeretnénk a jó partneri viszonyt fenntartani minden nagyobb műsorszolgáltatóval, így az mindig nehéz döntés, hogy hová visszük az adott sorozatot először.

Mennyi idő, mire egy sorozat az ötlettől eljut a képernyőig?

Ideális esetben kellene másfél év, de többnyire nincsen rá ennyi idő. Általában a televíziók egy évre terveznek előre, talán az RTL Magyarország most már egy picit más, ott már 2020 őszéről beszélgetünk, és nagyon hiszem, hogy ez hamarosan így lesz a TV2-nél is. Tehát a másfél-két év lenne az egészséges, főleg ha saját fejlesztésről van szó, egy adaptáció sokkal rövidebb idő alatt is képernyőre vihető.

Mennyire mész bele a folyamatba te személy szerint?

Nagyon… A mi kis falunknak és a 200 első randinak „csak” executive producere vagyok, de a Korhatáros szerelem és a Drága örökösök esetében klasszikus értelemben véve showrunnerként vagy kreátorként működöm. Az utóbbinál például az első 81 könyvet forgatókönyvíróként együtt jegyezzük Búss Gábor Olivérrel. Én írtam az összes story line-t, ő a dialógok legtöbbjét, amiket persze még én is átdolgozok, átírok, saját ízre formálok. Ez egy abszolút hands-on napi munka, hiszen napi egyeztetésben vagyok a forgató stábbal, a mellékszereplők kiválasztása, a helyszínek eldöntése, a gyártási terv leokézása, a statisztéria stylingja, a kellék-berendezés briefelése és jóváhagyása mind nálam landol a nap végén, mindemellett pedig az utómunkában is aktívan részt veszek. Minden egyes epizód végső verziójának átvételét én csinálom. Ez egy napi műsornál elképesztően sok munka, tervezem, hogy a jövőben egy picit függetlenítem magam ettől, mert nem jut elég időm a többi fejlesztéssel foglalkozni. Úgy tűnik lassan sikerül egy-egy jól működő írószobát kiállítanunk a sorozatainkhoz, akiket remélem hosszú távon majd saját útjukra engedhetek. Ráadásul hamarosan az egyik sorozatunkban rendezni is fogok, végre kijövök egy kicsit az író- és vágó szobából (nevet).

Újabb szerepkör?

Nem gondolom, hogy annyira új lenne, mert ha az ember ír meg vág, akkor azért a fejében teljesen kristálytisztán ott van a vízió, hogy mit szeretne majd a képernyőn látni. Ráadásul én nagyon szeretem a színészeinket, kivétel nélkül egytől-egyig nagyon fontos és mély inspirációt adnak a kreatív munkámhoz, olyanok, mint egy hangszer, amin megszólal a kompozíció, csak tisztelni és szeretni tudom őket. Ráadásul jó fejek is, olyanok már, mint egy igazi család.

Honnan van energiád ennyi mindenre?

Akkor működöm jól, ha folyamatosan van mit csinálnom, akkor van flow élményem, ha alkothatok, ez érdekel a legjobban. A gyerekeim és a férjem pedig csuda emberek, akik megszokták, hogy anya folyton „ír” vagy „adást vesz át”, de megszoktak, így szeretnek. Sokat nevetek velük, a nagyok (Juli 22, Olivér 18 – a szerk.) már kellőképpen kritikusak ahhoz, hogy jókat mulassunk velük sokszor saját magunkon, a kicsi (Gedeon 6 – a szerk.) meg egy szeretetgombóc. Persze sokkal kevesebb időm jut mindenre, mint korábban, de közben meg egyfolytában egy jó értelemeben vett felfokozott állapotban vagyok, hiszen van egy budapesti meg egy ökörapáti életem is (mosolyog).

Lehet még ezt fokozni egyébként?

Nem tudom kell-e ezt fokozni, én örülök, hogy ha az embereknek tetszik, amit csinálunk. Jó látni, hogy szórakoznak rajta, az életük részévé válik, hogy szeretik a karaktereket, a történetszálakat, amiket megálmodunk. Nekem az a legnagyobb öröm, amikor egy epizód lemegy, és a Facebook felrobban, hogy: hú, erre nem számítottam, ez mekkora csavar…

Pont így kezdődött az év a Drága örökösök premierjével. Vártad, hogy ilyen óriási számokkal kezd?

Életemben nem izgultam ennyire, mint a Drága örökösök premierje előtt. Az volt bennem, hogy minden, amit megtanultunk eddig a sorozatgyártásról, az most egy napi sorozatban, amit saját fejlesztésűnek kezelünk, meg lesz mérve az RTL Klub főműsoridejében. Ennél nagyobb tétet nem nagyon lehet az ember szakmai életében fölrakni. Barcelonában voltunk a családdal szilveszterezni, ahol én végig a telefonnal a kezemben ültem, vártam a nézettséget, és figyeltem az internetet, hogy mit mondanak az emberek, hogy tetszik-e nekik amit kitaláltunk. Nem lehettem túl jó társaság a családnak, de végül minden nagyon jól alakult (nevet).

Most hány sorozat fejlesztése zajlik éppen?

Azt látom, hogy egyre jobban bíznak a hazai műsorszolgáltatók abban, hogy nem csak a külföldi tartalmak magyarosítása, hanem az eredeti ötletek megvalósítása is működhet, úgy hogy most négy ilyen projektünk is van.

Ezekkel neked mennyi dolgod van?

Fel szoktuk osztani egymás között, hogy melyik projektet ki viszi, Ivánnak és Jucinak most egy-egy teljesen új van, én is elkezdtem egy vadiúj fejlesztésen nemrég dolgozni. Próbáljuk ezeket egyensúlyban tartani.

Külföld felé nem nyújtózkodtok?

Szeretnénk. Most voltunk kint Cannes-ban, ahol érdekes volt látni, hogy mennyire nagy értéke van a sikeres tartalomnak, illetve az eredeti ötleteknek. Most kezdődik majd az a szakasz a mi életünkben is, amikor a saját ötleteinket kell megvalósítunk, sikerre vinnünk, hogy aztán ezek a nemzetközi útjukat is megkezdhessék. Hiába írunk át nagyon sok dolgot a forgatókönyvekben, az intellectual property jogok az eredeti tulajdonosnál vannak például a Korhatáros szerelem vagy A mi kis falunk esetében is, így ezek nemzetközi élete nem a mi kezünkben van. Ha sikerül egy saját ötletet képernyőre vinnünk, akkor azt formátumként és késztermékként is mi értékesíthetjük már, és innentől kezdve lesz ez nagyon érdekes.

Idén először felkerültél a Forbes Legbefolyásosabb nők listájára, mit szóltál ehhez?

Nagyon meg voltam lepve, mert nem tudtam az egészről semmit, amikor átfutottam reggel a listát, akkor fedeztem fel a nevemet rajta. Jól esik, nagyon megtisztelő és megható is egyben. Azt egyébként furcsa volt látni, hogy az embereknek ez mennyit számít, mintha ennek hatására értenék csak meg, hogy az a munka, amit beleraktam az elmúlt évekbe, az mennyit is ér. Talán erre valók ezek a listák egyébként, hogy pozicionálják, láthatóvá tegyék az ember munkáját. Engem elég lázadó módon sosem érdekeltek különösképpen a titulusok, számomra csak az a fontos, hogy amit csinálunk jó legyen, szeressék, nézzék, hinni tudjunk benne.

Nehéz nőként helytállni egy ilyen piacon?

Nem tudom, szerintem nem feltétlen. Én abszolút hiszek a Woman Powerben, bízom abban, hogy a nőknek több lehetősége lesz a 21. században. A lányomat, aki most 22 éves, és nagyon-nagyon tehetséges, abszolút ebbe az irányba tuszkolom, hogy merje, csinálja, képes rá… mert a nők elképesztő dolgokra képesek, hogyha az energiáikat jó irányba fordítják. Ráadásul, mi nők nem háborúzni, hanem együttműködni szeretünk, én nagyon bírom ha létrejön egy jó értelembe vett női szolidaritás és támogatás, sokat segítünk egymásnak, és ez így van jól. Mondjuk én a gender harcokkal nem szívesen foglalkozom, bírom a férfiakat, hogy olyanok, amilyenek, mert nélkülük ez a tökéletes világ mit sem érne, nem igaz?

Kiemelt kép: Hámori Barbara