A torinói ló több szempontból is kivételes alkotás – nem pusztán Tarr Béla életében, karrierjében. Egyrészről ez a világszinten is elismert magyar filmrendező és producer legutolsó egész estés játékfilmje. (Azóta csak produceri munkákat látott el, valamint rövidfilmeket forgatott.) Másrészről viszont A torinói ló az egyik leggyönyörűbb és legmagasztosabb film a slow-cinema zsáneren belül, ami még a német klasszika-filológusnak és filozófusnak, Friedrich Nietzschének is emléket állít.

Maga a film címe egy 1889-es, igencsak meghatározó eseményt jelöl Nietzsche életében. A híres gondolkodó többszöri beszámolásai után – amikben az érzelmektől való távolságtartásról adott számot –, torinói lakása előtt egy lovat pillantott meg, amint azt ostorral ütlegelni kezdte a gazdája. Nietzsche lement, és mélyről jövő, erőteljes zokogás mellett ölelgetni és csókolgatni kezdte a lovat. Ezáltal nem csak saját maga ideológiának mondott ellent, de az ember szükséges és letagadhatatlan érzelmi azonosulásainak adott könnyes tanúbizonyságot. (Nietzsche ezek után életének hátralévő tíz évét ágyban töltötte, némán, leépülve.)

A torinói ló (Fotó: YouTube)

A torinói ló persze nem csak címében jelöli meg a lovat, de történetében is, habár hasonlóan Tarr Béla korábbi alkotásaihoz itt sem a sztorin érezni a főbb hangsúlyt. Sokkalta inkább a film által gerjesztett lassú cselekményen és atmoszférakeltésen van a fókusz, valamint a film mint vizuális médium határainak zsenírozásán. Abszolúte nem való mindenkinek ez az alkotás – ahogy a slow-cinema további képviselői sem –; ahhoz, hogy ténylegesen rezonálni tudjunk az egésszel, szükséges hozzá egy egyfajta szellemi átrendeződés a mi részünkről. Egy felszínesen felgyorsult világban pedig ezt napról-napra nehezebb elérnünk. Mégis az olyan filmekért, mint A torinói ló teljes mértékben, maradéktalanul megéri.

Kiemelt kép: A torinói ló (Fotó: Port.hu)