“Az a típus vagyok, aki kiáll a saját igazáért” – interjú Kertész Andrea szinkronrendezővel

Kertész Andrea olyan sorozatok magyar változatainak volt a szinkronrendezője mint az Elveszett ereklyék fosztogatói, a Stephen King regényéből James Franco főszereplésével készített 11.22.63, a Gotham vagy például A szultána című török sorozat. Kertész Andrea mesélt arról, hogyan indult szinkronos pályafutása, miért elképesztő módon nehéz rendezni, mikre kell figyelni és milyen szempontokat kell figyelembe venni a szereposztáskor. Emellett beszélt arról is, mi miatt bizonytalanodik el a hangok kiválasztásakor, olvassa-e a néző visszajelzéseket, kommenteket, és hogy miért nehéz a nagy színészeket a fontos, ám csak kis epizódszerepre megszerezni.

Hogyan kerültél bele a szinkron szakmába?

Közgazdasági iskolába jártam, és miután elvégeztem, a Magyar Tudományos Akadémia egyik épületébe kerültem irodai munkára. Ebben az épületben volt az Akadémiának egy filmstúdiója, ahol kutatófilmeket csináltak. Azt tudni kell, hogy a Pannóniában régen monopolhelyzet volt, a rendszerváltás után viszont sokan kiléptek és az egyik stáb pont ebbe a kutató-filmstúdióba került és itt készítettek szinkronokat.

A munkám nagyon laza volt, imádtam egyébként azt a helyet, a tenyerükön hordtak, csak állandóan besunnyogtam a stúdióba, ott ültem és tátott szájjal néztem, ami történik. Egy csoda volt és imádtam. Annyit ültem bent az asszisztens mellett, hogy ha valami miatt kerestek és nem voltam a helyemen, akkor tudták hol találnak meg.

Beleszerettél a szinkronba.

Amikor viszont úgy döntöttem, hogy eljövök arról a munkahelyről, és az utolsó nap szembetalálkoztam a folyosón Nagy Zolival, a stúdióvezetővel, akkor megfagyott a levegő. Ő ugyanis megkérdezte, miért megyek el, én pedig elmondtam neki az okát, valamint hogy nagyon szerettem volna bekerülni a stúdióba. „Miért nem mondtad?” kérdezte. Miért is mondtam volna?

Elbúcsúztunk egymástól, és aztán megfordultam jó pár helyen, külkereskedtem is például, de volt ahol csak egy napot dolgoztam. Amikor úgy alakult, hogy nem volt épp semmi munkám, akkor megkerestem Zoliékat, akik pont akkor csinálták az Átrium Szinkronstúdiót, és megkérdeztem, hogy kipróbálhatom-e? Azt mondta, hogy szól ha aktuális lesz, és kis idő múlva érkezett is egy távirat a postaládámba, hogy jelenjek meg a besoroláson. Kezem-lábam remegett.

Besoroláson? Az pontosan micsoda?

A besorolás az, amikor egy nagyfilmnél a dramaturg, a rendező, az asszisztens, a gyártásvezető és a főszereplő színész leülnek és végignézik a filmet. Elmentem a besorolásra, és így kerültem bele a szinkronba. Elég sokáig az asszisztens mellett üldögéltem, majd önállóan kezdtem asszisztálni. Viszont nagyon hamar rendező lett belőlem. Az volt ennek az oka, hogy akiknél asszisztensként dolgoztam, Vas János – az egyik legnagyobb szinkronrendező, tanított is a főiskolán -, valamint Dr. Márkus Éva már nem voltak szegények fiatalok akkor, amikor én kezdtem.

Egyik reggel a tanár úr telefonált, hogy már nem tudja vállalni, nem tud bejönni a stúdióba. Mondtam, hogy semmi gond. Odamentem a stúdióvezetőhöz, Nagy Zolihoz és megkérdeztem, hogy ki fogja rendezni a filmet? Ő erre azt felelte, hogy én. Mondtam, biztos hogy nem. „De Andi, csak te láttad a filmet.” Kiültem a stúdióból a hangmérnök mellé, egyik pillanatról a másikra, és még a mai napig úgy élem meg, hogy én nem rendező vagyok, hanem csak az asszisztens, aki kiült a hangmérnök mellé.

Még asszisztensként nagyon vágytam arra, hogy ha egyszer rendező leszek, akkor csak a művészi munkával foglalkozom majd, hátradőlhetek, és az asszisztens elintézi, amit el kell. Ugyanis az asszisztensek dolgoztak a legtöbbet, viszont abban a pillanatban, hogy én beültem a rendezői székbe, az asszisztencia megszűnt és azóta sincs sehol. Ezt nagyon sajnálom, mert ez kétemberes munka.

Ez akkor a legnagyobb nehézsége a szakmának? Hogy két ember munkáját végzi a rendező?

A folyamatos koncentráció, a nem ritkán tíz óránál is hosszabb munkanapokon nagyon le tudja szívni az embert. Ha valaki ott ülne mögöttem, akkor nem értené, hogy mitől fáradok el. Csak azt látná, hogy mondom a tekercsszámot, a time code-ot, instruálom a színészt, olvasom a szöveget és kipipálom ami kész. Néha azt érzem egyes forgatások után, mintha kiszívták volna az agyamat. Egyik nap mondtam is a hangmérnökömnek, Schupkégel Sándornak, hogy úgy érzem magam, mint egy robot, mire ő; „Az is vagy!”.

A fizikai fáradtságot általában ki tudod pihenni, de a szellemit sokkal nehezebb, főleg úgy, hogy ha hazamegyek, még szerepet osztok, szétszedek és nincsen vége a napnak. Más feláll, leteszi a munkát és utána a saját dolgával foglalkozik. Én nem, sőt, ha pénteken forgatok, akkor vagy aznap este, vagy szombaton készítem elő a következő heti munkát.

Mivel nincs asszisztens, így ha megfeszülök is marad benne hiba. Egyszerűen annyifelé kell koncentrálni, hogy nem veszed néha észre, ha becsusszan valami. Hatalmas mennyiségű szöveget hallasz és olvasol nap mint nap, figyelned kell, hogy jót mond-e a színész, szép-e a kiejtés, szájon van-e és még a krumplilistával is nekünk, rendezőknek kell foglalkoznunk. Régen ez az asszisztens dolga volt. De gondold el, hogy egy-egy baki még a színésznek sem tűnik fel. Ha egy pillanatra nem figyelsz oda, bemondja hogy „megette a kaktuszt”, ahelyett hogy „megette a kuszkuszt”.

Van beleszólásod abba, hogy melyik sorozatok kerüljenek hozzád?

Nincs, ez nem kívánságműsor, nem én választom ki, hogy mit szeretnék csinálni, de volt olyan, hogy a megrendelő ragaszkodott hozzám, és engem szeretett volna rendezőnek. A munkákat a vezetőség osztja ki, ugyanis ők látják át, hogy kinek mennyi futó sorozata van, mi fér be az egyes rendezőknek és mi nem. Jelenleg pedig csak a Masterfilm Digitalnál dolgozom szinkronrendezőként.

Követed az amerikai sorozatokat, azt hogy milyen újdonságok készülnek?

Sajnos nem. Ez a gyengeségem, viszont ha megkapok egy új sorozatot vagy filmet, akkor annak azonnal nekifekszem és nagy előkészületi munkát végzek egészen addig, amíg az első mondatot fel nem vesszük. Napokat töltök azzal, hogy utánajárok, kik voltak már a főszereplők magyar hangjai, én kit tudnék rájuk elképzelni. Nagyon sokat molyolok és sokszor szenvedek is ezzel.

Képes vagyok saját magamat is elbizonytalanítani a szereposztásnál, és ilyenkor szoktam egyeztetni a megrendelővel és segítséget kérni a szakmabeli és szakmán kívüli barátaimtól. Ha valakinek már adott a hangja, akkor azzal nincs mit foglalkoznom, de persze előfordult, hogy úgy gondoltam, nem biztos, hogy szerencsés lenne megtartani ezt vagy azt a párosítást. Nem mindig értek egyet minden megrendelői kéréssel, és én az a típus vagyok, aki kiáll magáért és a saját igazáért, ha azt alá tudja támasztani.

A szereposztás hogyan történik nálad, mit nézel? A színész arcát, és hogy ki ugrik be róla? Vagy a hangját figyeled, esetleg magát a karaktert?

Az arcot. A szereposztáskor látom magam előtt azt, aki esetleg csinálhatná, és elképzelem, hogy jó lehet-e rá. De rugaszkodtam már el teljesen tőle, és nem a kinézet, hanem a hang dominált a választásnál, de mégis úgy gondolom, hogy az a jó, amikor a hang belesimul a képbe. Azt szoktam mondani, hogy a néző nem feltétlenül tudja, hogy az, akinek a hangját hallja, hogyan is néz ki.

A szinkronhangnál pedig egy nagyon lényeges dolog van szerintem, mégpedig hogy a fülnek kellemes legyen. A szereposztáskor azt is figyelembe kell venni, hogy hogyan szólnak egymás mellett a magyar színészek. Ugyanis ez nagyon nem mindegy. Ha két hasonló hangszínű színész beszél egy jelenetben, akkor nehéz lehet esetleg a néző számára megkülönböztetni őket egymástól.

Ez a nőknél vagy a férfiaknál gyakoribb?

A nőknél, és vannak speciális, úgynevezett gumihangok, akiket mindenre tudsz használni és nem is annyira elcsépeltek. De van, akit nem tudsz másra osztani, csak olyan karakterre, akit eddig is csinált. A mély hangú csajokkal vagyunk bajban, mert nem tudod őket minden figurára rátenni, és ezt szoktam is nekik mondani, ha már megint a korábbiakhoz hasonló szerepet kapnak tőlem.

Az állandó párosításokkal mi a helyzet?

Ha már nagyon sokszor egy adott színész szinkronizálta az illetőt, akkor nálam is ő fogja. De nincs annyi színész Magyarországon, hogy mindenkinek más legyen a hangja, ezért nyilván egy színész több embert is fog szinkronizálni. Sokan vannak, de mégis kevesen. Azt nem tudjuk megoldani, hogy például Kőszegi Ákos csak egy embernek legyen a hangja. Ákos rengeteget szinkronizál, és az a legnagyobb probléma, hogy belőle is csak egy van.

Ha a megrendelő kér három nevet egy szereplőre, akkor az a helyzet, hogy nem tudok három ugyanolyan jót mondani. Valahol meg kell alkudnom. Először mindig a legjobb jut eszembe, de utána vagy korban kell lejjebb mennem pár évet, vagy minőségben, vagy hangban. Nagyon nem szeretem, amikor az első szereposztásom nem jön össze valami miatt.

Gyakori?

Ennyi sorozatnál előfordul, persze. Olyan nincs, hogy minden mindig mindenkinek megfelelő legyen. Egy fontos dolgot szeretnék kiemelni; a szinkronban nincs objektivitás. Nincs olyan, hogy valami mindenkinek tessen. Esélytelen, nem tudok mindenkinek megfelelni. Szoktam is kérdezni, hogy most kinek a fülével hallgassam, kinek a szemével nézzem? Ilyenkor pedig mindig meggyőzőm magam, hogy a saját szememmel és a saját fülemmel, mert ki legyen a mérvadó?

Szoktam más szinkronrendezőkkel is értekezni, és van hogy megmutatom nekik a figurát, és olyan hangokat mondanak hozzá, ami nekem nem tetszik. Ugyanis ők azt gondolják zseniálisnak és ebből is látszik, hogy a szinkronban nem csak egy igazság van.

A FOX-on futó sorozataid közül szinte mindegyiket néztem, és az tűnt fel legutóbb a 11.22.63 után, hogy mintha alig lenne átfedés a szinkronizáló magyar színészekben. Ez tudatos, vagy véletlen?

Tudatos, és ez nekem fontos is. Tudtam, hogy ezek a FOX-ra mennek, nagyjából egymás után, és a főszereplők között szándékosan nincs átfedés. Nem lehet persze kivédeni az ismétlést, mert mint korábban is említettem, Kőszegi Ákosból, vagy Fekete Ernőből csak egy van, és még típus sincs hasonló. Nem tudok még egy olyat mondani, aki hozzájuk hangban, játékban hasonló lenne. Ernő egyébként is elképesztő, amit ő csinál, azt nagyon kevesen tudják.

Említetted, hogy képes vagy néha elbizonytalanítani magad a szereposztásnál. Ez miért van így?

Azért, mert maximalista vagyok, és nem mindig érzem, hogy melyik a tökéletes választás. Biztos, hogy jó lesz? Nem lenne másik hang jobb? Nagy csatáim vannak magammal, éjszakákat nem alszom néha. Mielőtt elindultunk volna a Gothammel, rémisztő volt. Papírokkal, a szereposztással jártam mindenhova, hogy hátha beugrik esetleg valaki, akivel még jobb lehet.

A kis Bruce Wayne-nel nagyon szenvedtem. Be is hívtam két-három kisgyereket a stúdióba, hogy a legjobbat válasszam. Ugyanis az a legnagyobb probléma, hogy nincs gyerekhang. Gondolj bele egyébként abba, hogy egy családnak mekkora logisztika ez. Naponta hozni-vinni a gyereket egy „Szia anyu, megjöttem!” miatt. Ha pedig belejön, akkor kapkodnak érte a stúdiók. Pál Danit, aki Bruce-t csinálja, most már alig tudjuk leegyeztetni, annyi helyen szinkronizál, meg kell küzdeni érte.

Említetted korábban a hangmérnököd, nekem pedig az jutott eszembe, hogy nagyon sokszor ugyanazokkal az emberekkel dolgozol, sőt, még a fordító, Vajda Evelin is egyezni szokott.

Mivel minden nap forgatunk, és kevés az esély arra, hogy egy film, vagy egy sorozat egy nap alatt teljesen készen legyen, és ne kelljen valaki miatt másik nap is beleforgatni, így stábrendszerben dolgozunk. Ha mindig más hangmérnökkel forgatnék, akkor káosz lenne. Most, ha valaki nem tud a felvételre jönni csak mondjuk másnap, akkor egy másik sorozat forgatásába beiktatjuk őt és felvesszük. Ezt nem lehetne kezelni, ha mindig más hangmérnököm lenne. A hangmérnök és a rendező egy egység, és hozzájuk tartozik a gyártásvezető, de a vágó változó.

Akkor az, hogy Vajda Evelin sok szinkronodhoz fordít, pusztán véletlen.

Igen, bár egy kis tudatosságot azért vélek felfedezni benne a produkciós vezetők részéről. Vajda Evelin egyébként az egyik legjobb dramaturg, ha ő írja a szinkronjaimat, akkor szoktam vele egyeztetni a hangokról és meglepő, de sokszor vagyunk közös nevezőn. Örülök, ha együtt dolgozunk.

Hogyan, milyen formában kapod meg a szöveget?

Ha elkészült a dramaturg és leadta a stúdiónak, akkor ők kinyomtatják nekem és papíron megkapom. Nem a számítógépen szedek szét, nem bírok az egész napos munka után még tovább a monitor előtt görnyedni, ezért a filmeket, sorozatokat kiíratom DVD-re és messziről nézve, tévén szoktam szétszedni a filmeket. Ha van forgatás közben egy kis szünetem, akkor bent a stúdióban nekiállok a szétszedésnek, hogy estére minél kevesebb maradjon. Ha jól kiosztod a filmet és jó a szöveg, akkor az megy magától és aranyéleted lesz. Ha rossz a szöveg, akkor vért izzadsz. Ez olyan, mint a házépítés, ha nincs normális alapod, akkor összeesik a ház. A szétszedésnél pontosan meg tudom mondani, hogy milyen lesz a forgatás, mert látom, hogy milyen szöveget kapunk.

Most nyár végén nagyon sok sorozatod volt, ez mindig húzós időszak?

Teljesen változó, tavaly például alig forgattunk. Mindig próbáljuk kikövetkeztetni, hogy mikor jöhetnek a munkák, de nincs semmilyen tendencia. Vagy annyi van, hogy belepusztulsz, vagy nincs semmi. Az teljesen esélytelen, hogy egyenletesen érkezzenek, és egyensúlyban legyen a munka és a szabadidő.

Előfordult, hogy vissza kellett adnod valamit, mert nem fért bele az idődbe?

Igen, de nem visszaadásnak nevezném. Be voltam forgatva több sorozatomba, és senki sem láthatta előre, hogy visszajön három olyan, amiről már nem is álmodtunk, hogy folytatni fogjuk. Egyszerűen nem fért volna bele az öt forgatási nap mellé még egy hatodik vagy egy hetedik, technikailag nem tudtam volna megoldani, így megbeszéltük és leadtam a kollégának, akinek kevesebb munkája volt. Amikor pedig nekem lecsillapodott a roham, akkor visszavettem tőle. De a fordítottja is megtörtént már, most nyáron pár részt én rendeztem a Megtört szívekből, amit nem én kezdtem el.

Mennyire nehéz felvenni a fonalat egy olyan munkánál, amit nem te osztottál ki, amit nem ismersz? Vagy a színészek ilyenkor rutinosan viszik a figurájukat?

Nem volt vészes, a színészek tudták, hogy mi történik, mit kell csinálniuk. Az volt talán csak furcsa számukra, hogy más rendező és más hangmérnök ült bent a stúdióban. Azokat a részeket, amelyeket én rendeztem, megnéztem, de visszamenőleg nem volt minden világos, de ettől simán lemegy egy forgatás. A színészek néha elmesélték, hogy mi miért történik de attól, hogy nem én szedek szét egy filmet, sőt, ha nem látom előre, még akkor is le tudom forgatni.

Nehezebb meló, de ilyen is volt már. Amikor az egyik kollégám lebetegedett és be kellett ugrani a helyére, akkor nem láttam előtte a filmet, de ettől még meg tudtam csinálni. Nyilván nincs meg a biztonságérzet, nem tudod, mi miért történik, de a felvétel előtt próbában megnéztük a jeleneteket, láttam a színész arcát, hallottam a hangját, azt hogyan beszél, és meg tudtuk csinálni.

Nem rossz érzés, amikor valami átkerül hozzád állandóra, vagy ha tőled kerül el valami?

Mivel nem az én hibám, és nem azért mert rosszul csinálom, ezért nem. Technikai kérdés, így nem fáj annyira, de persze nem örülök, ha kiosztok egy sorozatot, elindítjuk, majd a folytatást nem mi, hanem egy másik stúdió csinálja. De kaptam már én is olyan munkát, amit máshol kezdtek el, és én fejeztem be. Ilyen volt a Kemény motorosok. Erről sem én tehettem, nekem csak mondták, hogy én fogom befejezni.

Követed a nézői visszajelzéseket?

Nem igazán tudom, hol kell ezeket keresni. Az bánt nagyon, hogy nem tudom a hozzászólókkal megbeszélni, hogy mi miért történik. A szereposztásomra nagyon kényes vagyok, nem szeretem, ha azt piszkálják, és úgy szeretném elmondani az embereknek, hogy miért lett ennek a színésznek ő a magyar hangja, és miért nem az, aki eddig mindig csinálta. Szeretném elmondani, hogy azért, mert a megrendelő ezt kérte, vagy azért, mert vidéken van és nem ér rá, vagy pedig azért mert nem tudtuk leegyeztetni. Ilyenkor muszáj másik alternatívában gondolkodni.

Csináltam a múltkor egy Sandra Bullock-filmet, aminek nagyon gyorsan föl kellett mennie a repülőgépre. Ugye tudjuk, hogy Sandra Bullock magyar hangja Für Anikó. Viszont ennél a munkánál esélytelen volt, hogy ő csinálja, pedig megpróbáltunk minden variációt, hajnalt és éjjelt is. Teljes dilemmában voltam, hogy kit válasszak és végül leforgattam Liptai Claudiával. Tudom, hogy nem ő szokta szinkronizálni, és ilyenkor bánt, hogy mivel ezt nem tudom lekommunikálni a nézőkkel, ezért hülyének néznek, és egyből támadnak ahelyett, hogy kérdeznének. Hogy mennyire összetett szakma ez, és micsoda háttérmunka van vele. Ennek kellene fórumot adni.

A kommentezők egy része már akkor is elég erőteljesen szokott háborogni, ha lecserélnek egy két részes hangpárost.

Az emberek egy dolgot felejtenek el; én bent ülök a műteremben, és nem tudom, hogy mi történik a mellettem levőkben, pláne azt nem, hogy mi zajlik másik stúdiókban. Honnan kellene tudnom? Amikor megkapom a munkát és elkezdem kinyomozni a hangokat, akkor pedig nem lehet minden aprócska szerepnek utánanézni, nem lehet ennyi mindent lekövetni. Nem beszélve arról, hogy mert régen valaki kiosztott egy színészre egy hangot, az nem jelenti azt, hogy az a hang egy főszerepben is működőképes. Nem lenne szabad szerintem belecsúszni ebbe és azt mondani, hogy azért ő csinálja, mert a néző vele szokta meg.

Ne menjünk a nézőért se egy bizonyos minőségi szint alá. Tudjuk, hogy a megrendelő és a néző az első, de a szinkronrendezés mégiscsak egy szakma, és ezzel pont az veszik el, amitől rendező egy rendező.

Mert bárki föl tudja venni. Van, amikor úgy érzem, hogy már nem is számítok, mert a néző az első. Ezzel semmi probléma, csak akkor ne azt mondjuk be a végén, hogy szinkronrendező: Kertész Andrea, hanem hogy szinkronrendező: A néző. Pont azt veszik el, amitől én szinkronrendező vagyok, a művészi részét. A fejemben összeáll a stáb, az hogy kinek ki legyen a magyar hangja, kit kivel tudnék elképzelni. Ha nem én döntök, akkor már nem én vagyok a rendező, hanem már csak asszisztens.

Honnan szoktál új hangokat találni?

Ha úgy alakul és van rá időm, akkor meghallgatok pár végefőcímet, átböngészek pár stáblistát, illetve színházból. Nem olyan nagy ez a szakma egyébként, hogy hirtelen előkerüljenek őrületesen nagy csodák, olyanok, akikről ne tudtam volna. Aprics Laci tanít a főiskolán – nála is asszisztáltam évekig, imádom őt is – gyakran kérek tőle új hangokat.

Endrédi Máté például a múltkor köszönte meg, hogy elindítottam ebben a szakmában. Mesélte, hogy ő már ennek és annak is a magyar hangja, főcímezik, rádiónál és tévénél is dolgozik, és nem is emlékeztem rá, csak később jutott eszembe, hogy tényleg én vittem körbe még a Jász utcában, és elkezdtem vele pár tekercset és hangalámondást csinálni.

Nehéz volt rávenni Reviczky Gábort vagy Szacsvay Lászlót, hogy sorozatszinkront vállaljon?

Nem. Szívesen jöttek. A legnagyobb probléma az, hogy a filmekben nincs minden szereplőnek 90 percnyi, vagy hosszabb anyaga. Vegyük például az NCIS-t, van benne négy-öt állandó szereplő és mellettük részenként egy-egy nagyon jó mellékszereplő. Egy epizód 45 perc, az 70-80 tekercs, de ez attól függően változik, hogy mennyi kivágás van benne. Ez azt jelenti, hogy a mellékszereplőknek jut úgy öt vagy hat tekercs, ritkán több. Erre a kis szerepre nagyon jó színészt nem tudsz kihívni, mert nem éri meg neki ideutazni.

Ilyenkor nagyon mérges vagyok, és meg kell küzdeni a művészekkel, hogy meggyőzzük őket, ez a hat mondat ebben a részben kulcsfontosságú, és kvázi ez a mellékalak most a főszereplő.

És Radó Denise-t hogyan sikerült megnyerni a Gothambe?

Nem ütköztünk nála merev ellenállásba. Denise szívesen jön, főleg hogy most többet is van Budapesten. Az elveszett ereklyék fosztogatóinál is együtt dolgoztunk, és mondta, hogy reméli, ez is olyan monumentális lesz. Azon pedig mindig jókat derülünk, hogy nem tudsz úgy kapcsolgatni, hogy ne fuss bele a mai napig valamelyik csatornán ebbe a sorozatba. Nagyon szerettük azt is.

Jasinka Ádám írása

Kiemelt kép: Jasinka Ádám